A második hullámban Kovacevich tábornok is belépett a háborúba.
Tehát megújult fegyverzettel, és frissült erőkkel folytatódnak a harcok...
 

Nomi – Faith - Kovacevich

2 – 2 - 1

Ellenfelek:

Nomi – Faith

Eredmény:

1 – 1

Holnap új csata esedékes...

 
Kép: ~temabina

Mindenkinek vannak az életében emlékezetes pillanatok. Ez lehet jelentéktelennek tűnő apróság, de lehet olyan dolog, ami később meghatározza az egész jövődet. 

Még csak közeleg a hőguta, de a fülledt termek apró zugaiba már bekúszott az emberszag.
Reggel a buszon jobb esetben egy pár, topból kibuggyanó illatos mell tolakszik kéretlenül az arcomba; ha rossz napom van, csapzott csaholó kutyák vicsorognak rám a pólók ujjai alól.
Az emberszag állandó, ott lebeg az éterben; minél kevesebb az oxigén, annál intenzívebben. Alattomosan kúszik be az orromon át agyam legeldugottabb tekervényeibe, elhomályosítja gondolataimat, a látóterem beszűkül. Kábán bámulom a jármű mellett elhúzó autókat; piros, fehér, szürke, fehér… jesszusom, ez milyen szín, zöld, sárga…
Célba érek, leszállok, fellélegzem. De mikor belépek a munkahelyemre, ismét érzem. Én hozom magammal, vagy már mindenhol ott van? A trikóm nyakát az orromra húzom, és szimatolok; nem belőlem árad.
Akkor ki az, aki beviszi az épületekbe? Valaki a nyomomban van, vagy már mindenhol ott van ez a savanyú iszonyat?
Szélesre tárom az ablakot, és beülök az asztalom mögé. A fejem újra kitisztul. Dolgozom…
Hazafelé inkább gyalog megyek. Az utca elég széles, az atmoszféra elég tág ahhoz, hogy eloszoljon az idegen testek szaga. De mi lesz, ha a légkör egyszer megtelik? Túlcsordul? Vagy majd itt pácolódunk önnön bűzünkben?
A füst megtelepszik a torkomban, kapar, éget; de legalább nem az az elviselhetetlen keserű szag. Vagy két óra az út. Besötétedik, mire belépek a kapun.
Az ablak zárva, nem szűrődik ki fény. Kinyitom az ajtót, a cúg kisodor egy ismerős illatot. Édes, forró és nyirkos. Bemegyek a hálószobába. Az elsötétített helység olyan fülledt akár egy katlan. A kedves a megvetett ágy tetején bóbiskol. Az ágy támláján átvetett törülköző még nedves, de bőrén ismét gyöngyözik a veríték. Nem nyitom ki az ablakot. Mélyen beszívom az émelyítő illatot, orrom hegyével szinte súrolom vállát. Megmoccan, magához vonja verejtékező arcom, s én oly mohón szippantom ajkát, hogy szinte belefulladok… Magamba akarom szívni az összes illatot, míg benne egy csöpp sem marad…
 

Engem soha nem zavart Ödön. Nem bánt az senkit. Az utcán totyorog, mindent felszedeget a földről, és ha útban van, mikor arra jársz, odébb suhan. Ennek ellenére sokan utálják Ödönt. Nem értem miért. Ha meglátom a járdán hűsölni, lelassítok, és megpróbálom úgy kikerülni, hogy ne ijedjen meg tőlem, és ne kelljen felugrania. Azt mondják Ödön mocskos, mindenféle leprát terjeszt, és mindenhova odaszarik. Hát neki is kell valahova. Ödön örül minden falatnak; ha egy nénike szikkadt kenyeret dob neki, ráveti magát, és két pofára habzsol. Bár Ödön elég figyelmetlen, néha olyan gyorsan söpör el mellettem, hogy majd’ leviszi a fejem. De nem haragszom rá, szegény nem túl okos. Ödön néha betéved az udvarunkba inni; ha ilyenkor arra járok, felkapja a fejét. Szemezünk. Nem ismer fel. De tudja, hogy a magamfajtáktól félni kell. Délután óvatlan volt, és belerúgott egy kislány. Lehet, hogy én is rúgni akarok rajta egyet. Lassan közelítek az ajtó felé, a zár kattan… Ödön fölreppen a tűzfal tetejére. Nem bántalak te hülye! Bemegyek, had igyon. 

Gondoltam ezzel indítanék...