2009.10.24. 18:43

Csak ülök és sírok. Nem magam miatt. Valaki mást siratok. Valakit, akit jobban szeretek, mint eddig gondoltam. Feltétel nélkül, tisztán, minden önzés és hátsó szándék nélkül.
Mégsem hagytam el a szívemet. Ha elhagytam volna, most nem fájna ennyire, nem szorulna össze a torkom, és nem folynának könnyeim patakokban...

És megint eszembe jutott az a beszélgetés a Szigeten... akkor éjjel...
 

2009.10.11. 23:45

Mostanában remek érzékem van ahhoz, hogy megbántsam azokat, akik szeretnek. Tegnap meg is kaptam; „Miért akarod, hogy mindenki utáljon?”... nem tudom... nem akarom...
Valahogy mégis minden erőmmel azon vagyok, hogy elmarjak magam mellől mindenkit. Ha teljesen egyedül maradok, talán rájövök, mi a faszért teszem azokat a dolgokat, amiket most teszek.
Tudom, hogy nem ilyen voltam, de a régi én valahogy nem akar visszatérni, itt maradtam ezzel az új énnel, akit nem ismerek, még kevésbé értek –„Mit csináltál?! Ez nem te vagy.”-.

Ma reggel összepakolta azt a kevéske kis cumót, amit az elmúlt hetekben áthozott. Eltűnt a fogkefe az enyém mellől, a hátizsák az ajtó mögül. De a szobából nem tűnt el minden nyom; az asztalon ott áll a rózsa az üvegben, az íróasztalnak támasztva a kép, amit tegnap hoztam haza a boltból, a lufiból hajtogatott virág –elképesztő, hogy még mindig nem engedett le-.
Megkönnyebbültem. Többé már nem bánthatom őt.

 Kép: xXPrettyWhenUCry 

Délután megigazgattam az ágyat. Itt maradt a párnája. Eszembe jut még valami. Megfordulok. A polcon ott hever a könyve...

...

2009.09.28. 16:00

Van egy nő. Szeret. Szokta is mondani; „Szeretlek.”. Erre csak mosolygok, csókot nyomok a szájára, megölelem. Múlt éjjel is mondta; „Szeretlek.”... nem tudom mi történt. „Ne haragudj, de én nem tudom kimondani.” Magához vonta fejemet. „Te valahol elhagytad a szívedet”. A nyakába zokogtam...
 

Minden olyan minek...

2009.09.08. 20:48

„ Ha tudnánk szenvedély nélkül élni,
talán békességet találnánk,
de akkor üresek lennénk.
Üres szobák. Lefüggönyözve, nyirkosan.
Szenvedély nélkül igazán holtak lennénk.”
/Angelus/ 

 
Ismered azt az érzést, amikor valami számodra nagyot viszel véghez, valamit, amiről már régóta álmodozol, és mikor végre átéled; a katarzis elmarad?
Kapsz helyette egy kellemes érzést, ami tart pár percig, aztán az is elmúlik. Átveszi helyét a csalódottság, a kiábrándultság, és depresszív állapot...

Az edénybe zárt kismacska

2009.08.22. 02:19

Anyámnak volt egy bögréje. Egy macskás bögre, amiben volt egy mozgásérzékelő szerkezet; így amikor ittam belőle nyávogott. Mikor anyám hazahozta, nem tudtam vele betelni; másnap reggel miközben a mosogató mellett dülöngéltem a kávémmal, levettem a polcról, és addig vernyogtattam, mígnem sikeresen kifordult a kezemből, pattant párat a padlón, és letört a füle.
Nagyon szégyelltem magamat, eldugtam az íróasztalom fiókjába, hogy ha anyám előbb ér haza ne lássa meg rögtön. Aztán mikor hazaértem visszaragasztottam a fülét, és bűnbánóan elmondtam mi történt.
Ez már régen történt. A bögre a kis vörös macskával az oldalán azóta elvesztette varázsát, már nem forgatom meg naponta...
Ma délután a bögre elkezdett nyávogni. Először csak pár óránként egyet, aztán egyre sűrűbben. Éjjel egykor már pár percenként vinnyogott. Negyedre meguntam. Fogtam egy tréningnadrágot, és beletekertem, aztán beraktam a szennyeskosárba a ruhák alá. Így is behallatszott a szobába. Majd nagy elhatározásra jutottam; végzek a szerencsétlennel.
Az alatt az idő alatt, amíg a szerszámosdobozt kerestem, folyamatosan nyivákolt. Megtaláltam a dobozt, kivettem a kalapácsot, és a konyha padlójára fektettem az edényt. Még pár másodpercig hallgattam a keserves sírást, aztán megszabadítottam szenvedéseitől.
A cserépdarabok közül előbukkant a szerkezet. Kipiszkáltam belőle az elemet, és a darabokat kidobtam a kukába.
Hajnali kettő. A cicás bögre halott... béke poraira...

Tükörálarc

2009.08.18. 22:08

 Kép: s0ulmusic 

Van egy nő. Kedvelem. Nagyon is. Ha magamból indulok ki, ő is kedvel engem. Miért indulnék ki magamból?; mert ez a nő az én tökéletes tükörképem, s egyben tökéletes ellentétem. Nem tudom, ki tükröz kit; talán ő tükröz engem, én pedig visszaverem az ő képmását. Sokszor mikor ránézek, saját magamat látom; ami voltam, ami vagyok, és ami egyszer lehetek.
Sok mindenben különbözünk, rengeteg mindenben, de vannak dolgok, amikben félelmetesen hasonlítunk, ugyan még nem tudom biztosan mennyi mindenben. Olykor kimond valamit, az én gondolataim hagyják el a száját. És van, hogy egy kérdését megválaszolva, arcán halványan látom a felismerést, alig észrevehetően bólint, az ő válaszát adtam a feltett kérdésre.
Ijesztő. Ijesztő valakire ennyire hasonlítani… de lehet, hogy csak nekem; túl jól ismerem magamat… ismerem az érzéseimet, a vágyaimat, a gondolataimat, tudom, hogyan állok a dolgokhoz. És ha ezekben mind hasonlítunk…
Néha félek. Rettegek, hogy egyszer történik valami rossz. Nem a különbségeink miatt. Korántsem. Pont azok miatt a dolgok miatt, amikben megegyezünk. A köztünk feszülő üvegtábla egyszer csak már nem bírja tovább a nyomást, és kibillen egyensúlyából. S ha ez a tábla egyszer összetörik, melyikünk lesz az, aki a szilánkokkal együtt örökre darabokra hullik?
 

Van egy nő. Nem ismerem. De tudom, nála magányosabb, kétségbeesettebb nővel még soha nem találkoztam. A folyton mosolygó arc mögött egy megbántott kicsi lány bujkál, aki meghasadt önnön magában. Aki kialakított magáról egy képet, aminek minden erejével igyekszik megfelelni. Mikor megunja, egy másik képet fest az előzőre, amit aztán újra magára ölt. Ez az igyekezet lassan felemészti a kedves kislányt, a legalsó réteg összefolyik a képzelt énekkel, és végül már semmi sem marad belőle.
Ez a nő saját énjét túl hétköznapinak tartja, nem hiszi el, hogy így megfelelne az elvárásoknak. Félelmét egy megjátszott énnel leplezi, egy olyan nő énjével, aki nap mint nap hihetetlen szituációkba keveredik, egy nőével aki megkap mindenkit, akire csak rávetül varázsa. Zavarát néha nem tudja leplezni, amikor megilletődik, ujjai megremegnek, kiejti kezéből cigarettáját; a cigarettát, amit szív, aminek ízét gyűlöli, de valamit kell kezdenie kezével, hogy elfedje a reszketést.
Néha Rejtélynek hívom, persze csak magamban. A bőrét bárhol érintem, ujjaim alatt rajzok cikáznak. Végigsimítom a mintákat, és szememmel a vonalakat követem. Megszállottan próbálom megfejteni a jeleket, mint egy térképet fürkészem a vonalakat, hátha egyszer elvezetnek lelke elfalazott bugyrainak bejáratához.
Ez a nő más időszámításban él, második találkozásunkkor már kedvesének szólított. Nem értettem, de most már értem. Egy ilyen álcát nehéz fenntartani; pár órás kapcsolatok, hetes szerelmek, hónapos holtomiglan, s a kislány továbbáll.
A képek miket használ, gyorsan rongyolódnak. Mert a képek nem mesterművek. Nincs bennük hiba, pici elcsúszott ecsetvonás, amin az ember szeme megakadna. Viszont a festék néhol elvékonyodik, nem takarja tökéletesen a régi képeket. Akkor egy villanásra előbukkan az előző én, a szem egy pillanatra megzavarodik, de pár pislantás után hozzászokik a látványhoz, s az átsejlett nő ismét elvész az új réteg alatt… de többé már nem bízom a nőben, talán soha nem is bíztam benne.
Van egy nő. Nem ismerem, de ő ismer egy nőt, aki úgy néz ki mint Rejtély. A neve Kiismerhetetlen. Ugyanaz az arc, ugyanazok a minták a testén, de a múltja más.
Ez a nő sem tudta kiismerni kedvesét. A láng gyorsan elillant… a tökéletes illúziójába nem lehet beleszeretni.
 
Csak ne érdekelne annyira, hogy ki az az állarc mögé bújt kislány. A nő, ki a rétegek legmélyén, elmosódva, megrepedezve de ott van…

Szerelemliget II.

2009.08.04. 00:36

Jól gondoltam... Emet tényleg írt még egyet :)

Szerelemliget

2009.08.01. 01:01

Ikerfivérem Emet gondolt egy nagyot...talán nekem is kellene írnom egyet...

Íme: Szerelemliget

 

"Isten veled bús hétfő!"

2009.07.28. 00:51

19,99!

2009.07.01. 23:04

Azóta imádom Etgar Keret-et amióta, láttam a „Wristcutters: A Love Story” című filmet, ami az Ő írása alapján készült. Fantasztikus, elbűvölő és egyben morbid alkotás volt; öngyilkossággal, igaz szerelemmel, Gogol Bordello-val, autóülés alatt megbúvó feketelyukakkal… ezt nem lehet leírni, ezt látni kell… vagy mégis Etgar Keret-nek sikerült.
Szóval tessék elmenni egy könyvesboltba, és megvenni a „19,99!” című kötetet.

Egy kis ízelítő itt.

Shadowdancer

2009.06.27. 17:22

 Kép: Zindy-Zone.dk 

Itt mindig olyan sötét van. Csak fekszem, a csöndet sikolyok szelik ketté; de nem látom, ki sikít. Már nem erőlködök, hogy tenyerem a fülemre tapasszam; úgysem mozdulhatok, míg a fedél ki nem nyílik. Ha becsukom a szemem, rémképeket látok, de a sírás zajától amúgy sem bírnék aludni. Ha kinyitom a szemem, nem látok semmit. Előttem minden végtelen feketeség.
Néha valaki a hajamba kap, de nem tudok moccanni, hogy elrántsam a fejem. Csak tépi a fekete fürtöket, vagy megszaggatott ruhámat. Néha éles karmok a bőrömbe vájnak; de nem vérzek, nem könnyezek. Már elfolyt az összes vérem, már elsírtam minden könnyem.
De inkább fekszem mozdulatlan a sötétségben... mert mikor a doboz kinyílik, elszabadulnak a ládikó pokoli teremtményei. Többé nincs sötétség, ami eltakarná a borzadályt. Először egy vékony résen vakító fény szűrődik be, majd a fény egyre tompább, már nem bántja szemem. Testem önkéntelenül kiemelkedik koporsójából, s nekem táncolnom kell az oly jól ismert túlvilági zenére. Nincsenek betanult lépések, nincs eltervezett koreográfia... az éjszaka teremtményei ide-oda cibálnak. A zene egyre gyorsabb, mikor bokám meg-megbicsaklik, akkor nagyon fáj, de nem hagyhatom abba. A torzszülöttek körbezárnak, de elfutni nem tudok, mintha a lábam színpadomhoz lenne láncolva. Csak táncolok rezzenéstelen arccal, a doboz nem engedi el lelkemet. Aztán a zene lelassul, el-elakad, míg le nem áll. A doboz fedele lassan lezárul, s testem visszasüllyed a feneketlen verembe.
Újra csend van, nyugalom, a vágyott lelki békesség. A némaságot csak néhány nyüszítés töri meg. Valami a lábamba mélyeszti karmait...

A nap legperverzebb gondolata:

2009.06.04. 01:29

„Ha ez egy Lost promo, akkor túl korai és kibaszott morbid.”

 

 

...és akkor már jöjjön egy tényleg gyönyörű Lost promo David LaChapelle-től, és a Portishead-től. Csak mert gyönyör a szemnek, és varázslat a fülnek:
 

Zipp

2009.06.01. 03:04

Ma alkotókedvemben voltam. Az eredmény:

…meg persze tönkrement manikűr és valószínű napokig tartó ínhüvelygyulladás. Sebaj, megérte.

Köszönöm a tűnek, ami szegény sokáig bírta a strapát, de amikor 4 réteg bőrön (meg 2 réteg fémen) akartam átszuszakolni feladta; a régi bőrkabátomnak, amit már rengeteg mindenre újrahasznosítottam; és végül de nem utolsósorban a Žagar-nak és a hat csodás underground dívának, akik ezzel az egy számukkal egész napi zeneigényemet kielégítették.

Androgün Sanzon

2009.05.28. 01:05

Egész nap a „Tear Garden” jár a fejemben. Szerelmes vagyok ebbe a számba… Chris Corner hangjába, nemtelen lényébe... az érzésbe, amit a zene gerjeszt.

Nihil Sanzon

2009.05.27. 16:22

Bejött a "kedvenc" fogyatékosom. Most itt ül hátul és magában kacarászik...és persze bűzlik. Firkálok. Hangosan. De a toll sercegése nem nyomja el a röhögését... Zeneszolgáltatást akarok, vagy legalább egy mélyről jövő üvöltést.

IAMX

2009.05.25. 19:28

Ezer éve nem ültem le rajzolni. Most olyan jólesik. Míg az írástól idegbeteg leszek, a rajzolás megnyugtat. Talán felváltva kellene csinálnom. Vagy esetleg nem szociopata főhősöket kitalálni. Ha valamit le akarok írni, addig-addig hergelem magamat, amíg el nem érem azt az érzelmi állapotot, amit át akarok adni... kívülállóként nem megy.

Nincs is annál nyugtatóbb, mint előszedni a régi B-s ceruzákat, teljes hangerővel bömböltetni valami zenét, és édes dundi nőket kanyarintani egy fehér papírra…
 (Mai múzsám Chris Corner.)

Bujaság, torkosság...

2009.05.25. 00:18

Az élet szép

2009.05.21. 23:11

Milyen szörnyű, amit nagyon akarok, az általában nem jön össze. Talán, mert akkor izgalmamban mindent elbarmolok.

 Kép: plo0m  

Csak egy kis pánik

2009.05.21. 15:46

Pánikroham:
A pánikroham átmeneti erős félelemérzet vagy rossz közérzet, jellemzően hirtelen támad és sosem tart fél óránál tovább. Erősen különbözik más szorongásos betegségektől, amennyiben a pánikroham hirtelen csap le, látszólag nincs kiváltó oka. (Wikipédia)

Furcsa dolog ez, ülök az ágy szélén, és mélyeket lélegzek a papírzacskómból. Pedig alapvetően nyugodt ember vagyok. De van, hogy valamin sokat töröm a fejem, idegesítem magamat, és akkor elérek arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút; és utána már hiába próbálom lenyugtatni magam. A szívem zakatol, a végtagjaim elzsibbadnak, ömlik rólam a víz; és én fekszem az ágyon, a zacskómmal, és próbálok a legalapvetőbb dologra koncentrálni; lassan ki, lassan be… Mindjárt vége lesz.

 

Do you trust me?

2009.05.17. 19:04

A mai napra legyen egy kis szépség a szemeknek, egy kis izgalom a füleknek... a mai nap legyen egy szomorú meséé szerelemről, és bizalomról... két felvonásban.
(A két klip egy kismacskának készült. Engedelmével most közkinccsé nyilvánítom. Persze csak amíg a youtube le nem tiltja)

 



 

2009.05.22:
No lám, egy hét sem kellett nekik, és a másodikról már le is szedték a hangot... szánalmas.

Burok

2009.05.15. 01:30

Minap épp randevúra készülődtem. Bár még korántsem volt eldöntött a dolog: randevú, vagy baráti találkozó lesz a végkifejlet. 

   

Kovacevich tábornok kemény ellenfélnek bizonyult, de végül a folyamatos támadások következtében elbukott.
Sokáig úgy tűnt, hogy Faith nyeri meg a csatát, de az utolsó percekben Nomi kamikáze akciókkal behozta a lemaradást...végül a harcoló felek a nagy veszteségekre való tekintettel, kiegyeztek döntetlenben...

A képek természetesen 19:43 perckor készültek...

 

Szerző: Faith_Gunn

12 komment

Címkék: buborék

...

2009.05.12. 05:22

Tegnap egész álló nap kattogott az agyam. Aztán egész este. Ez később átfutott a mába, és valahogy nem tudott leállni. Ez általában kellemes utóérzettel szokott társulni; reggelre minimum géniusznak érzem magam. Ma ez elmaradt. Ma csak kibaszott végtelenül fáradtnak érzem magam. Azt sem tudom, min jár az agyam, semmin... csak jár. És a zakatolástól nem tudok aludni.
Gondoltam zöld mezőre, ahol fekszem és kellemes, és süt a nap, és én nyugodt vagyok, és mindjárt elalszom. Aztán azon kaptam magam, hogy a füvön jár az agyam; azon hogy zöld, és ül rajta a pára, és igen, benne fekszem és nem áll le az agyam.
Hajnali 4 után már nem láttam értelmét tovább forgolódni az ágyban.
Ma elviselhetetlen leszek; egy részt hisztis, egy részt nyűgös, két részt kialvatlan, két részt elviselhetetlen. Nem, hisztis nem leszek az nem jellemző rám még ilyenkor sem. Leszek helyette szimplán bunkó... hogy fogják szeretni a népek. 

...

06:12
Louis de Pointe du Lac sötét meséje végre álomba szenderített.

07:00
A vekker csörömpöl, a szerver újraindul… „mindenkit úúúútálok” módban.

Ui.:
Kedves Vámpírhölgy,
Kiskegyednek szerencséje van, hogy ma estére nem nyerte meg társaságomat.

A homok asszonya

2009.05.11. 01:37

Van egy nő. Kedvel. Milyen egy félelmetesen unalmas szó; kellemes, langyos. Nem perzsel, nincs benne semmi illetlen. Én is kedvelem őt. Jobban mint szabadna, jobban mint ő engem. Nem, nem szeretkezünk. Még csak nem is baszunk. Csak beszélgetünk, kóstolgatjuk egymást. Bár néha úgy érzem, csak én ízlelgetem őt. Egyszer közel van, melenget; majd mikor már gyomrom legmélyén érzem, eltűnik. Olyan, mint a futóhomok; bármennyire próbálom a markomban tartani, bármennyire szorítom össze az ujjaimat, kifolyik az apró réseken. A szél felkapja, és eltűnik. Van hogy csak órákra, van hogy napokra. Aztán mikor már nem is számítok rá, újra velem van. Megül a ruhám gyűrődéseibe, bekúszik az ingnyakam alá, égeti a mellkasomat. De amikor újra el akarom kapni, ismét kicsúszik a kezeim közül.
Vannak nők. Kedvelnek. Jobban mint szabadna, jobban mint megérdemlem. Mert hiába tettetem, hogy közel engedem őket, örökké csak az a nő remeg a zsigereimben. Édesek, melegek, puhák… nem perzselnek, nem kúsznak be a bőröm alá. Nem kívánom, hogy beléjük fulladjak…

 Kép: Carmen Gonzalez