Egész nap a „Tear Garden” jár a fejemben. Szerelmes vagyok ebbe a számba… Chris Corner hangjába, nemtelen lényébe... az érzésbe, amit a zene gerjeszt.

Bejött a "kedvenc" fogyatékosom. Most itt ül hátul és magában kacarászik...és persze bűzlik. Firkálok. Hangosan. De a toll sercegése nem nyomja el a röhögését... Zeneszolgáltatást akarok, vagy legalább egy mélyről jövő üvöltést.

Ezer éve nem ültem le rajzolni. Most olyan jólesik. Míg az írástól idegbeteg leszek, a rajzolás megnyugtat. Talán felváltva kellene csinálnom. Vagy esetleg nem szociopata főhősöket kitalálni. Ha valamit le akarok írni, addig-addig hergelem magamat, amíg el nem érem azt az érzelmi…