Mostanában remek érzékem van ahhoz, hogy megbántsam azokat, akik szeretnek. Tegnap meg is kaptam; „Miért akarod, hogy mindenki utáljon?”... nem tudom... nem akarom...
Valahogy mégis minden erőmmel azon vagyok, hogy elmarjak magam mellől mindenkit. Ha teljesen egyedül maradok, talán rájövök, mi a faszért teszem azokat a dolgokat, amiket most teszek.
Tudom, hogy nem ilyen voltam, de a régi én valahogy nem akar visszatérni, itt maradtam ezzel az új énnel, akit nem ismerek, még kevésbé értek –„Mit csináltál?! Ez nem te vagy.”-.
Ma reggel összepakolta azt a kevéske kis cumót, amit az elmúlt hetekben áthozott. Eltűnt a fogkefe az enyém mellől, a hátizsák az ajtó mögül. De a szobából nem tűnt el minden nyom; az asztalon ott áll a rózsa az üvegben, az íróasztalnak támasztva a kép, amit tegnap hoztam haza a boltból, a lufiból hajtogatott virág –elképesztő, hogy még mindig nem engedett le-.
Megkönnyebbültem. Többé már nem bánthatom őt.
Kép: xXPrettyWhenUCry
Délután megigazgattam az ágyat. Itt maradt a párnája. Eszembe jut még valami. Megfordulok. A polcon ott hever a könyve...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
