Kép: ~ennil 
 

 

Az első emlékem az első születésnapomhoz kötődik. A szülinapomra nem emlékszem, csak arra, hogy anyukámmal a cukrászdában egy marcipánbárányt vettünk a tortámra. Emlékszem, hogy megkérdezte, melyiket szeretném, és én nyújtózkodva mutogattam a fekvő barit. Persze sokáig nem tudtam, hogy ez az emlék milyen régi. Csak amikor a fényképalbumom rendezgettem, és ráleltem azokra a képekre. Ott ültünk ketten a szőnyegen, és én hatalmas szemekkel figyeltem, hol anyukámat, hol a tortán gubbasztó bárányt.
Ez egy kedves emlék számomra, amire szívesen gondolok vissza, és remélem, örökre emlékezni fogok rá.
Tudat alatt mindenki besorolja az emlékeit.
Vannak azok a csodás képek, amiket elraktározol az agyadban, mert olyan jó újra és újra felidézni; az a pillanat mikor először tudtál megtenni pár métert a kétkerekű biciklivel, vagy amikor az állatkertben megrágta a ruhádat az antilop. Ezeket az agyadban egy kis díszes dobozba zárod, hogy örökre veled maradjanak.
Aztán vannak azok, amik akár jók, akár rosszak, csupán jelentéktelen foszlányok. Egy ideig még emlékszel rájuk, de aztán szépen lassan feloldódnak a szürkeállományban.
És végül ott vannak azok az emlékek, amik ha akarod, ha nem, életed végéig kísértenek. Nem tudod kiverni a fejedből, és hiába akarnál tőlük végleg szabadulni a koponyádban lévő sötét dobozhoz nincs kulcsod. Ezek azok a pokoli pillanatok, amik miatt éjjelenként felriadsz, ami miatt később is alaptalanul rettegsz valamitől. Ezekre az emlékekre nem pusztán emlékszel. Ezek végérvényesen meghatározzák, hogy milyen emberré válsz. Ezek azok, amik valójában meghatároznak téged: apu földre lökte anyut, anyu arca nagyon vérzett...
 
Mai fejjel már rájöttem, sokat köszönhetek ezeknek az emlékeknek. Ha nem emlékeznék rájuk, talán teljesen más ember lennék. A szép emlékeken jó nosztalgiázni. De a pokoliak visznek igazán előre. Ha ezeket az emlékeket évek múltán valahogy ki tudnánk törölni, talán személyiségünk egy része is eltűnne vele együtt. Kinyitnánk azt a feneketlen kis dobozt, kiürítenénk belőle a sok mocskot, illatos tisztítószerrel kisuvickolnánk, és visszatennénk a helyére, pontosan a falcsonti és a nyakszirti lebeny közé.
Boldogan, elégedetten ülnénk a világban. Eltűnne a félelem, ami hajtott; az a tapasztalat, ami visszatartott attól, hogy valami rosszat cselekedjünk. Élnénk boldog tudatlan kis életünket, de sok mindenben megszűnnénk létezni.
De mi lehet azokkal, akinek a kis fekete doboza teljesen üres? Léteznek olyan emberi lények, akiknek soha nem került bele semmi; akik csak a fényes ládikóba gyűjtögettek? Nem tudom, de ez ügyben nincsenek illúzióim.
 
Kedves apu... már nem vagyok mérges rád... tényleg...