Kép: Zindy-Zone.dk 

Itt mindig olyan sötét van. Csak fekszem, a csöndet sikolyok szelik ketté; de nem látom, ki sikít. Már nem erőlködök, hogy tenyerem a fülemre tapasszam; úgysem mozdulhatok, míg a fedél ki nem nyílik. Ha becsukom a szemem, rémképeket látok, de a sírás zajától amúgy sem bírnék aludni. Ha kinyitom a szemem, nem látok semmit. Előttem minden végtelen feketeség.
Néha valaki a hajamba kap, de nem tudok moccanni, hogy elrántsam a fejem. Csak tépi a fekete fürtöket, vagy megszaggatott ruhámat. Néha éles karmok a bőrömbe vájnak; de nem vérzek, nem könnyezek. Már elfolyt az összes vérem, már elsírtam minden könnyem.
De inkább fekszem mozdulatlan a sötétségben... mert mikor a doboz kinyílik, elszabadulnak a ládikó pokoli teremtményei. Többé nincs sötétség, ami eltakarná a borzadályt. Először egy vékony résen vakító fény szűrődik be, majd a fény egyre tompább, már nem bántja szemem. Testem önkéntelenül kiemelkedik koporsójából, s nekem táncolnom kell az oly jól ismert túlvilági zenére. Nincsenek betanult lépések, nincs eltervezett koreográfia... az éjszaka teremtményei ide-oda cibálnak. A zene egyre gyorsabb, mikor bokám meg-megbicsaklik, akkor nagyon fáj, de nem hagyhatom abba. A torzszülöttek körbezárnak, de elfutni nem tudok, mintha a lábam színpadomhoz lenne láncolva. Csak táncolok rezzenéstelen arccal, a doboz nem engedi el lelkemet. Aztán a zene lelassul, el-elakad, míg le nem áll. A doboz fedele lassan lezárul, s testem visszasüllyed a feneketlen verembe.
Újra csend van, nyugalom, a vágyott lelki békesség. A némaságot csak néhány nyüszítés töri meg. Valami a lábamba mélyeszti karmait...