Hogyan készülődik az ember egy ilyen alkalomra?
a; Megpróbál úgy kinézni, ahogy jobb formájában.
b; Tesz rá magasról, hogy hogyan is néz ki.
c; Megpróbálja tényleg a legjobbat nyújtani, s ezzel talán valaki egészen másnak fest.

Nehéz a döntés.
Mert ugye, ha úgy készülsz, mint általában, akkor azt ismeri meg a partner, aki valójában vagy; azt kedvel, vagy éppen nem kedvel meg, aki tényleg lennél. De mi van, ha a hétköznapi én nem olyan tetszetős, mint lehetne? Hiszen ebből jobbat is ki lehet hozni. Ez esetben öltözhetsz másnak, megpróbálsz többnek, jobbnak kinézni; de akkor lehet, hogy a másik egy álomképet kedvel meg, vagy tart taszítónak. Egy ilyen álomképet pedig nehéz, és igazából semmi értelme fenntartani.
Furcsa állat az ember. Egy hímstrucc legfeljebb táncot lejt, mégsem öltözik pávának…
Pedig a külső, amit egy ismeretlen lát belőled csak egy burok, amiben belül ugyan te vagy, de korántsem vagy a burkod. Mert mi is ez a héj, amit belőled lát az érdeklődő szemlélődő? Egy olyan test, amit anyutól, aputól örököltél. Kívülről teljesen ők vagy, mint ahogy ők is a szüleik. Persze ezt manipulálhatod, azzal hogy vigyázol, vagy épp nem vigyázol a testedre. Esetleg mintákat varratsz bőrödbe, vagy fémeket szurkálsz bele… és akkor már nem leszel egészen ők. Egy kicsiny részed felszínre kerül.
Micsoda ökörség, hogy pont én próbálok ennyire megfelelni; miközben ellenkező oldalról, minden külsőséget figyelmen kívül hagyva, próbálok a belsőre koncentrálni. Hiszen a burok hétről hétre, évről évre változik. Elrongálódik, tönkremegy, szépen lassan megöregszik. De ha vigyáztál a bensődre, akkor az épült, szépült napról napra fejlődött.
Szóval megfeleléskényszer... ez van.
Mire elkészültem, annyit agyaltam, hogy igazából nem is tudtam, hogy vajon magamnak öltöztem, vagy valaki másnak. Nagyon remélem hogy magamnak. Most hogy így szemlélem képemet az előszobatükörben; igen, ez talán én vagyok.
Miközben a találkára igyekszem, Kiss Tibi csorgatja agyamba a bölcsességet: „...csak a szerelem eleven elemem...”. Picsába, túl korai vagyok. Lassítok. „...sehol se talállak téged életem...” Nem megyek le az aluljáróba. Megyek egy kört a zebráig. Kell a Vörös. Muszáj. 

Lassan de biztosan odaérek. SMS érkezik: Késik… én tényleg hülye vagyok…