Kép: plo0m  
 
 

A Margit-szigeten kószálok. A levegő alig mozdul. Annyira nem, hogy lefújja a testemre tapadt homokszemcséket…
Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek kint; hétköznap, délután… senki nem dolgozik?! Pedig semmi kedvem a törölközőről lefolyó napozó bálnákhoz, a visítozó pompon-lányokhoz, a dobos körhöz, a capoeira csoporthoz…
Kicsit egyedül kell lennem. Persze jó volt tegnap éjjel Emily-vel és Alfával beszélgetni, Emily mindig meg tud vigasztalni. Alfa kicsit másként közelíti meg a dolgokat „Hagyd a fenébe! Sok hal van még a vízben. Rengeteg.” Ők ismernek engem a legjobban, és tudom, hogy mindig mellettem állnak; de ilyenkor valahogy nem sikerül az őszinte vissza vigyor. „De nekem csak az az egy hal kell.” „Akkor megszívtad. Miért vagy ilyen hülye, hogy rögtön kinyitod a szíved valakinek, akit igazán nem is ismersz? Felejtsd el!” Tulajdonképpen Alfának igaza van, csak ne lenne ilyen fájdalmasan őszinte. Magamtól is tudom, hogy idióta vagyok.
Szóval kell egy kis magány. Sokáig ténfergek, mire találok egy csöndes, árnyékos helyet.
Mosolyogj; Az élet szép! Csak ezt valahogy most nem tudom teljes valómban átérezni. Pedig ismét itt ülök egy padon, látótávolságban a Duna… de hiányoznak a galambok, meg a bokorban vizelő tapló… vagy a nő a balomról, kockás nadrágban, kipirult arccal, széles mosollyal.
A vérem az utóbbi napokban szinte megszűnt keringeni, túlságosan felgyülemlett benne a homok. Néha elakad az erekben. Akkor fáj. Ha besűrűsödik az aortában, pár szorító lüktetés után szétmorzsolódik a gát, és lassan tovább csordogál. Kell egy kis idő, mire távozik az a sok apró homokszem.
A nap már lemenőben, mikor hazaindulok. A vérem kicsit felhígult, de még nem az igazi.
Ég Önnel Kedves… ennyi volt. Itt hagyom Önt a szigeten.
Egész hazáig sétálok, mindvégig Ryan Shuck duruzsol a fülembe. Mosolygok, hiszen az élet szép… és valóban.