Van egy nő. Nem ismerem. De tudom, nála magányosabb, kétségbeesettebb nővel még soha nem találkoztam. A folyton mosolygó arc mögött egy megbántott kicsi lány bujkál, aki meghasadt önnön magában. Aki kialakított magáról egy képet, aminek minden erejével igyekszik megfelelni. Mikor megunja, egy másik képet fest az előzőre, amit aztán újra magára ölt. Ez az igyekezet lassan felemészti a kedves kislányt, a legalsó réteg összefolyik a képzelt énekkel, és végül már semmi sem marad belőle.
Ez a nő saját énjét túl hétköznapinak tartja, nem hiszi el, hogy így megfelelne az elvárásoknak. Félelmét egy megjátszott énnel leplezi, egy olyan nő énjével, aki nap mint nap hihetetlen szituációkba keveredik, egy nőével aki megkap mindenkit, akire csak rávetül varázsa. Zavarát néha nem tudja leplezni, amikor megilletődik, ujjai megremegnek, kiejti kezéből cigarettáját; a cigarettát, amit szív, aminek ízét gyűlöli, de valamit kell kezdenie kezével, hogy elfedje a reszketést.
Néha Rejtélynek hívom, persze csak magamban. A bőrét bárhol érintem, ujjaim alatt rajzok cikáznak. Végigsimítom a mintákat, és szememmel a vonalakat követem. Megszállottan próbálom megfejteni a jeleket, mint egy térképet fürkészem a vonalakat, hátha egyszer elvezetnek lelke elfalazott bugyrainak bejáratához.
Ez a nő más időszámításban él, második találkozásunkkor már kedvesének szólított. Nem értettem, de most már értem. Egy ilyen álcát nehéz fenntartani; pár órás kapcsolatok, hetes szerelmek, hónapos holtomiglan, s a kislány továbbáll.
A képek miket használ, gyorsan rongyolódnak. Mert a képek nem mesterművek. Nincs bennük hiba, pici elcsúszott ecsetvonás, amin az ember szeme megakadna. Viszont a festék néhol elvékonyodik, nem takarja tökéletesen a régi képeket. Akkor egy villanásra előbukkan az előző én, a szem egy pillanatra megzavarodik, de pár pislantás után hozzászokik a látványhoz, s az átsejlett nő ismét elvész az új réteg alatt… de többé már nem bízom a nőben, talán soha nem is bíztam benne.
Van egy nő. Nem ismerem, de ő ismer egy nőt, aki úgy néz ki mint Rejtély. A neve Kiismerhetetlen. Ugyanaz az arc, ugyanazok a minták a testén, de a múltja más.
Ez a nő sem tudta kiismerni kedvesét. A láng gyorsan elillant… a tökéletes illúziójába nem lehet beleszeretni.
 
Csak ne érdekelne annyira, hogy ki az az állarc mögé bújt kislány. A nő, ki a rétegek legmélyén, elmosódva, megrepedezve de ott van…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.