Van egy nő. Kedvelem. Nagyon is. Ha magamból indulok ki, ő is kedvel engem. Miért indulnék ki magamból?; mert ez a nő az én tökéletes tükörképem, s egyben tökéletes ellentétem. Nem tudom, ki tükröz kit; talán ő tükröz engem, én pedig visszaverem az ő képmását. Sokszor mikor ránézek, saját magamat látom; ami voltam, ami vagyok, és ami egyszer lehetek.
Sok mindenben különbözünk, rengeteg mindenben, de vannak dolgok, amikben félelmetesen hasonlítunk, ugyan még nem tudom biztosan mennyi mindenben. Olykor kimond valamit, az én gondolataim hagyják el a száját. És van, hogy egy kérdését megválaszolva, arcán halványan látom a felismerést, alig észrevehetően bólint, az ő válaszát adtam a feltett kérdésre.
Ijesztő. Ijesztő valakire ennyire hasonlítani… de lehet, hogy csak nekem; túl jól ismerem magamat… ismerem az érzéseimet, a vágyaimat, a gondolataimat, tudom, hogyan állok a dolgokhoz. És ha ezekben mind hasonlítunk…
Néha félek. Rettegek, hogy egyszer történik valami rossz. Nem a különbségeink miatt. Korántsem. Pont azok miatt a dolgok miatt, amikben megegyezünk. A köztünk feszülő üvegtábla egyszer csak már nem bírja tovább a nyomást, és kibillen egyensúlyából. S ha ez a tábla egyszer összetörik, melyikünk lesz az, aki a szilánkokkal együtt örökre darabokra hullik?
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.