Anyámnak volt egy bögréje. Egy macskás bögre, amiben volt egy mozgásérzékelő szerkezet; így amikor ittam belőle nyávogott. Mikor anyám hazahozta, nem tudtam vele betelni; másnap reggel miközben a mosogató mellett dülöngéltem a kávémmal, levettem a polcról, és addig vernyogtattam, mígnem sikeresen kifordult a kezemből, pattant párat a padlón, és letört a füle.
Nagyon szégyelltem magamat, eldugtam az íróasztalom fiókjába, hogy ha anyám előbb ér haza ne lássa meg rögtön. Aztán mikor hazaértem visszaragasztottam a fülét, és bűnbánóan elmondtam mi történt.
Ez már régen történt. A bögre a kis vörös macskával az oldalán azóta elvesztette varázsát, már nem forgatom meg naponta...
Ma délután a bögre elkezdett nyávogni. Először csak pár óránként egyet, aztán egyre sűrűbben. Éjjel egykor már pár percenként vinnyogott. Negyedre meguntam. Fogtam egy tréningnadrágot, és beletekertem, aztán beraktam a szennyeskosárba a ruhák alá. Így is behallatszott a szobába. Majd nagy elhatározásra jutottam; végzek a szerencsétlennel.
Az alatt az idő alatt, amíg a szerszámosdobozt kerestem, folyamatosan nyivákolt. Megtaláltam a dobozt, kivettem a kalapácsot, és a konyha padlójára fektettem az edényt. Még pár másodpercig hallgattam a keserves sírást, aztán megszabadítottam szenvedéseitől.
A cserépdarabok közül előbukkant a szerkezet. Kipiszkáltam belőle az elemet, és a darabokat kidobtam a kukába.
Hajnali kettő. A cicás bögre halott... béke poraira...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.